Ha kedvencét utcáról fogadta be, kérjük írja meg a történetét!

Kedves Gazdijelöltek!

Alakulófélben lévő egyesületünk hatalmas problémával találkozott itt Nagyszénáson. Amikor felnőtt kutyát kínálunk örökbe adásra falba ütközünk. Még legtöbbször akkor is, ha fajtatiszta kutyáról van szó. Én ezzel kapcsolatban szeretném elmesélni a saját kutyáim történetét.


Évekkel ezelőtt a buszmegállónál megláttam egy kutyust. Nagyon megsajnáltam, ahogy a szakadó esőben egy pad alatt próbált menedéket találni. Már nem volt kölyök, de én akkor sem tudtam otthagyni. Hazavittem. A legtöbb felnőtt kutya alapból szobatiszta és ezzel ő sem volt másképp. Azóta sem fordult elő soha baleset. Nem rágott szét soha semmit, nem csinált galibát. És a legtöbb felnőtt kutya, ha soha nem is tanítják rá, ismeri az legalapvetőbb szót: NEM. És ez óriási előny. A legtöbb ember azért ragaszkodik a kiskutyákhoz, mert azok "jobban hozzászoknak". Nos, ezt cáfolom. Soha nem láttam még olyan hűséges és hálás kutyát, mint az én utcáról hazahozott keverékem. Három évesre saccoltam, amikor kutyaiskolába kezdtünk járni. Sokkal könnyebb dolgom volt vele, mint a rakoncátlan pórázrágcsálós kiskutyákkal a többieknek.


Idén nyáron kapott egy barátot. Orosházán a menhelyen hódította meg a szívünket egy 7 hónapos gyönyörűség. Megbabonázott minket, és komolyabb végiggondolás nélkül őt választottuk. És bizony ő kölyök a javából. Állandó papucsvásárló vagyok, legutóbb a télikabátom volt az áldozat. Rendszeresen felismerhetetlen műanyag-, szivacs- vagy fóliadarabkákat szedegetek az udvaron. Nem is beszélve a szobatisztaságra való tanításról. Egy kiskutya felér egy második munkahellyel. Mindent meg kell neki tanítani, még a pórázt is csak valami érdekes húzogatós játéknak hiszi. És olyan, mintha soha nem akarnák megérteni azt, amire tanítani szeretnénk őket. Hihetetlen energiát és még annál is több türelmet igényelnek. Bizony édes egy bohókás kölyökkutya, de ne felejtsük el, nagyon hamar ők is felnőttek leszek, és ha nem fordítottunk rájuk kellő figyelmet, kezelhetetlen, félős, vagy agresszív kutyák válnak belőlük. És ilyenkor persze a kutyát hibáztatjuk, még mielőtt magunkba pillantanánk.


Kiskutyát csak olyan ember fogadjon örökbe, aki úgy érzi, hogy van elegendő energiája és kitartása a felnevelésére, mert különben nem azt kapjuk, amit szerettünk volna. Egy kiskutyából bármi lehet, de egy felnőtt kutyának kiforrott egyénisége van. Már nagy bizonyossággal ki tudjuk választani a hozzánk illő barátot, legyen az fajtatiszta vagy keverék, és még egy idősödő kutyával is sok boldog évet tölthetünk együtt...


Beréti Éva

Háromgenerációs történet


Mindannyian ismerjük a régi nagycsaládos családmodellt, amikor három generáció élt egy fedél alatt. Ennek következtében a gyerekek nagyszüleikkel töltöttek több időt, míg szüleik dolgoztak. Ők tanították meg nekik a meséket, dalokat, az állatok gondozását. Nézzük meg, hogyan nézhet ki ez manapság.

Egy délelőtt nagymama, lánya és kisunokája fogtak három kiscicát, és elindultak vele, hogy "alkalmas" helyen bedobják egy udvarba. Mikor megtalálták, fogták a zsákot, és a tartalmát egyszerűen beszórták. Mindezt úgy tették, hogy még arra sem vették a fáradságot, hogy megnézzék: látja őket valaki? A nagymama és anyuka nem tartozik az érzelgős típusú emberek közé, ráadásul a fogamzásgátlási lehetőségekről sem hallottak még saját életükben sem, hát még a macskákéban?!
A kisgyerek volt az egyetlen, aki sírt a cicák után, de a nagymama rámordult: mit üvöltesz, majd lesz másik!

Ez a mai módja a tapasztalat átadásának. A gondos család mindent megtesz, hogy beleverje a gyerekbe a náluk szokásos normákat, lévén ez a család feladata. Cseppet sem vigasztal, hogy ebben a családban a gyerekek sincsenek sokkal jobb helyzetben, mint a kidobott állatok, hiszen ők ezt fogják folytatni.


Mikor ezt a történetet elmondtam másoknak, kiderült, hogy ez az eset nem egyedi. Mindenki, aki hasonlóképpen járt, jól bánik az állataival. Ha pozitívan állok a dologhoz, akkor azt mondom, megtisztelő, hogy ők is úgy látták, a kiszemelt gazdik jó gazdik lesznek.

És mivel ilyenkor a pozitív hozzáállás nem elég, marad a düh. Ha látom őket közeledni, résen vagyok, hogy mit tesznek. De az sem vigasztal, hogy esetleg észreveszem a próbálkozást, mert hiszen akkor az ártatlan állatok lesznek veszélyben.


Ezért két dolgot tudok javasolni: a nem kívánt szaporulat elkerülése érdekében keressék fel az állatvédő egyesületet, ahol ivartalanítással, fogamzásgátló tablettával tudunk segíteni a szaporulat elkerülése érdekében. Ha pedig már megszülettek a kiskutyák vagy kiscicák, akkor lefényképezzük és meghirdetjük különböző honlapokon, bár ez utóbbit bárki megteheti nélkülünk is. Az anyaállatot pedig a szoptatás befejezése után hamarosan lehet ivartalanítani.

Erzsi

Polli története


2004-ben kertes házba költöztünk, és örökbe fogadtunk egy rossz körülmények között élő, felnőtt malamutot, aki az új környezetben végre megismerhette, milyen érzés lánc nélkül élni, beton helyett füvön járni, szabadon szaladgálni. Úgy éreztem, ezzel a kutyával teljes az életem - egészen addig, míg a szüleimet meglátogatva nem találkoztam egy kistestű kutyával, akit anyám etetett, és aki a macskákkal együtt lakott a garázsban. Tetszett, hogy mennyire barátságos a macskákkal és az emberekkel, de akkor még reménykedtünk, hogy meglesz a gazdája, vagy valahogyan hazakeveredik, mert a garázsos-macskás elhelyezés nem volt épp ideális. Ráadásul a szomszédok szemét is egyre jobban szúrta, hogy van egy kutya, aki állandóan a ház körül cselleng - bár nem csinált semmi rosszat, maga a jelenléte volt zavaró.


Aztán amikor legközelebb hazamentem, anyám kétségbeesve mondta: a szomszédok el akarják vitetni a kutyát a sintérrel, ha nem találunk gazdát, meg van pecsételve a sorsa.

Akkor egy pillanat alatt döntöttem, pedig ez nem jellemző rám, de éreztem, akármilyen gyors is a döntés, helyesen döntök: mondtam, hogy befogadom a kutyát. Talán tudat alatt éreztem, hogy úgyis ez lesz; talán tisztában voltam azzal, hogy a malamutnak szüksége van egy társra - akármi is volt az indok, fogtuk a kutyust, és hazavittük, megmenekítve ezzel a szomszédok haragjától.

Az első napok kissé feszülten teltek - figyeltük a malamutot, hogyan reagál az új jövevényre. Szerencsére rendkívül jól fogadta, hiszen a malamut amúgy is rendkívüli mértékben társas lény. Az új kutyát Polkának neveztük el, talán a naptárból vettük ezt a nevet - ebből lett Polli. Különleges tulajdonsága volt, hogy állandóan pacsit akart adni - talán megtanulta, hogy így jobban elfogadják az emberek? Vagy a régi gazdája tanította rá? Akármi lehet...

Zsuzsa